"A gyermekek az ég ajándékai és már
születésükkor megvan bennük mindaz, amire a sikeres fejlődésükhöz szükség van. A szülő feladata az, hogy a fejlődésükhöz nélkülözhetetlen támogatást megadja."
Mennyi mindent szerettem volna
elmondani neked az elmúlt évek során! Hányszor próbáltam megspórolni neked,
hogy Te ne a saját bőrödön tapasztald meg mindazt, amit én már megtanultam! És
a legjobb szándékom ellenére is milyen kevésszer sikerült! Sőt, az intelmek,
„jótanácsok”, lelkibeszédek néha éppen az ellenkező hatást érték el. Hiába, a
pokolba vezető út is…
A tanulságok egy részét már
leszűrtem. Éppen a szülő-gyerek kapcsolat különlegessége, csodája egyben a
nehézsége is: olyan sérülékeny ez a kapcsolat, olyan könnyen fordul a nyugodt
eszmecsere helyett parázs vitába. Mert néha éppen azzal szemben engedjük meg magunknak a
legtöbbet, akit a legjobban szeretünk. Másrészt bizonyos dolgokat – pl. a
saját élettapasztalatok begyűjtését – egyszerűen nem lehet megúszni, és nem
lehet a másikat megváltani sem. Ez még a legkiválóbbak egyikének, Jézusnak sem
sikerült. (Eddig legalábbis úgy tűnik.) Az emberiség nagyon nincsen megváltva
(hogy ilyen csúnyán fogalmazzak), sőt, egyre komiszabb állapotban van. (Bár lehet,
hogy éppen ez kell a megváltásához?) De hagyjuk a filozofálást, hiszen ezzel ugyancsak
sokszor hoztalak ki a sodrodból, és félő, hogy még sokszor ki is foglak. „Jaj,
anya, hagyjál már a világmegváltó eszmefuttatásaiddal!” Vagy „Reménytelenül
idealista vagy, de a világ nem ilyen!”.
Szóval – több-kevesebb sikerrel –
igyekszem visszafogni a szülői intelmek áradatát. De ahogy az már csak lenni
szokott az ilyen nyughatatlan lelkekkel, lássunk akkor neki egy még nagyobb
falatnak: Mentsük meg a világot! Hátha mások jobban hallgatnak majd a szép
szóra. Persze nem nehéz annak, aki imád írni és tanítani! Így hát nekiugrottam
a nagy ökofalu regénysorozatnak, immár olvasmányos, regényes formában lefestve
annak a világnak a képét, amit szeretnék Rád hagyni. Végül is hosszú még az
élet, akár meg is valósulhat, nem igaz? Legyünk optimisták. S hogy a regény
főhősét éppen Aaronnak hívják? „Mindennemű hasonlóság valós személyekkel
pusztán a véletlen műve!” Hátha egyszer mégiscsak elolvasod. A könyv még
érintetlen… de hát a remény hal meg utoljára…
És ez a te idealista, sőt makacs anyád most újabb formában
próbálkozik, hogy mégiscsak segítsen téged. Ezúttal úgy, hogy leszáll rólad, és
átad neked egy íráscsokrot azzal, hogy használd kedvedre, mindennemű nyomás,
piszkatúra nélkül. Levelek formájában, kicsit hátrébb lépve, összeszedettebben,
a szülő-gyermek játszmákat kiiktatva, közvetett formában. Hátha…
Most kezdem írni ezeket a leveleket, és úgy döntöttem, hogy
megosztom a nagyvilággal is. Így üzenek szülőknek, gyermekeknek, segítőszándékú
barátoknak: „Dilemmáitokkal, sikereitekkel és kudarcaitokkal nem vagytok
egyedül!
Végül egy rövidke példázat minden gyermeknek és szülőnek,
aki bármelyik szerepében lelkifurdalást érezne: Akármi is történik körülöttünk,
bármi lehetséges, és alapvetően mindenki a saját életének a kovácsa.
A könyvbemutatón az újságíró kérdezi a híres írót, hogy
sikeres életnek mi a titka. Az író elgondolkodik, majd kissé szégyenlős
arckifejezéssel kiböki:
– Tudja, az apám alkoholista volt…
Az újságíróba egy pillanatra belefagy a szó, így jobb híján
szemlélni kezdi a tömeget. A terem sarkában megpillant egy kissé elhanyagolt
külsejű fickót. Annyira nem illik a képbe, hogy újságírói szimata rögtön
odahajtja: „Ki lehet ez, és hogy kerül ide?” Közelebb érve, már érzi rajta az
alkoholszagot. Még ki sem nyitja a száját, amikor kérdő tekintetére az ember
megfáradt és szomorú arcán egy pillanatra mosoly fut át:
– Az öcsém! – biccent a fejével a dedikáló író felé.
Az újságíró megrökönyödik, és akaratlanul is kicsúszik a
száján:
– De hát hogy lehet… izé… hogy Ön meg…
– Tudja, az apám alkoholista volt… – válaszolja az ember
vádló hangsúllyal, lemondóan legyintve.
